Nekem úgy ajánlották annak idején
Frank Herberttől a
Dűnét, hogy egy jó scifi-regény. Ezért aztán ódzkodtam is tőle egy jó darabig, mert előre beskatulyáztam, és azt mondtam, hogy engem nem érdekelnek az űrhajócsaták, a marslakók meg egyéb fura lények. Aztán egyszer csak mégis nekiálltam, és - bár már az elején gyanús volt a dolog - úgy az első könyv felénél nagyon meglepődtem. Tudniillik, űrhajók, marslakók, és minden egyéb ide vagy oda, a történet hátterében nagyon érdekes, megfontolandó, sokszor tanulságos gondolatok húzódnak. Nem egy kedvenc mondásom származik a Dűnéből, és a teljes sorozatot még csak nem is olvastam. Ezek közül az egyik legnépszerűbb, a történet egyik kulcsszövege a Félelem litániája, amit nem csak a főszereplők, de én is szoktam időnként mondogatni magamnak:
"A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam."
/Frank Herbert - Dűne/
