Szubjektív - Jarhead / Bőrnyakúak

• Gyártási év: 2005
• Rendező: Sam Mendes
• Műfaj: katarzis nélküli nélküli dráma?
• Amiért rajongunk: őőő... lángoló olajkutak??? wtf

Ritkán nézek úgynevezett háborús filmet, megfekszi a gyomromat. Ha arról szól, hogy "kemény fiúk vagyunk, lenyomtuk/juk az ellenséget", akkor undorodom, ha arról, hogy "nézzétek gyerekek, micsoda tragikus, értelmetlen vérontás a háború", akkor meg enyhe depresszió és kétségbeesés fog el azzal kapcsolatban, hogy lám, merre tart a világ. Mégis, az utóbbi anti-háborús kategóriát olykor bevállalom, sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy csatákról és háborúról szóló film is lehet jó, még akkor is, ha amerikai és nem független (lásd: Az utolsó szamuráj). Most is valami ilyesmire készültem, nagyjából hiába.

Sem a politika, sem a történelem nem nagy erősségem, de az öbölháborút és Szaddam Husszeint azért el tudom helyezni térben és időben - és ennyi előismeret bőségesen elég is ahhoz, hogy az alig húsz éves ifjú katona tolmácsolásában belevessük magunkat előbb a kiképzés, majd a sivatagban állomásozó, olajkutakat őrző felderítő haderő mindennapjainak megfigyelésébe.

Sok homok, néhány arab

Lehet, hogy lemaradtam az elején néhány fontos mondatról, de eleve nem éreztem eléggé kibontva azt a szálat, hogy a wc-n Camust olvasó fiatal egyetemista hogy jut el odáig, hogy beálljon a seregbe. Talán a vietnámi veterán papa árnyéka? De mindegy is, mert hasonlóan elnagyolt a kiképzés során alkalmazott pszichés ráhatás, a sivatagban járőröző haderő honvágya, őrlődése, lassú becsavarodása, az eleinte a várakozás miatt fokozódó, majd az unalomtól leülepedő feszültség, ami a végén néhány pillanatban robbanásig fokozód(hat)ott (volna)... 

Bajtársiasság, csapatszellem, az élet értéke, tettvágy, tomboló, levezetetlen energia, tehetetlenség - mind jó témák, amelyeket érint a film, de ha pszichológiai fejtegetést akarunk, akkor azt valami másban kell keresnünk. A gondom csak az, hogy a lövöldözést, csihipuhit és a fröcsögő vért is máshol kell keresnünk, akkor viszont mi is a célja a filmnek, ha sem nem szórakoztat, sem nem gondolkoztat? Látunk benne mérhetetlen mennyiségű homokot, tesztoszterontúltengéses katonákat, néhány összeégett hullát, egy kis vért, egy kis hányást, egy kis szart, de mindent csak fél szemmel, nem túl megrázóan. Ja és egy nyakig olajosan kóborló szerencsétlen lovat, végére a tanulsággal, amit a parancsnok mond ki arra vonatkozóan, hogy miért is szereti a munkáját: "Hát ki mondhatja még el magáról, hogy látott ilyen csodát?" Tudniillik lángoló olajkutat. Fantasztik. Én mondjuk megvagyok nélküle.

Szépség - amerikai módra...

Fenyő Iván kisebb szerepet kapott a filmben, amiről - állítólag - így nyilatkozott: "az volt a koncepció, hogy ne mutassák be pró és kontra az Öböl-háborút, ezért azokat a részeket, amik megoszthatják a nézőket, kiszedték a filmből." No igen, csak ne ugráljunk, minden nagyon szép, minden nagyon jó - ahogy mondani szokás. Az izgalmakról még az is elárul valamit számomra, ha a film második részében rendszeresen azon kapom magam, hogy tesztelem, melyik szememmel milyen élesen látom a feliratot, ami a sivatagba érkezés óta eltelt időt és az állomásozó haderő számát közli a nézővel...

Ezúttal jól éreztem rá, hogy regényfeldolgozásról van szó: Anthony Swofford azonos című könyvében első szám egyes személyben írta meg a seregben szerzett élményeit. Aki olvasta, elmesélhetné, hogy vajon a regény feszeget-e mélyebb rétegeket, vagy megáll a film félig vicces, félig unalmas, komolyabb témákat csak óvatosan, távolról, bottal piszkáló szintjén.

---
Ha tetszett, kattanj rá a Facebookra is! ;)