Akkor a legnehezebb felnőttnek lenni, mikor szobafogságra ítéljük a bennünk lakó gyermeket... Azt a kisgyereket, aki még hisz a csodákban, várja őket, és épp ezért meg is történnek vele. Amikor megtörténnek, akkor pedig fel tudja ismerni a legapróbb dolgokban is. A kisgyerek számára minden lehetséges, megtörténhet bármi, és annak az ellenkezője is. És amíg a bármi (vagy az ellenkezője :) ) bekövetkezik, addig is annak örül, és abban érzi jól magát, ami épp van, ami történik. Már ha jól érzi magát, de tegyük fel, hogy épp igen. Mindenesetre attól nem lesz szomorú, hogy még négy hónap van karácsonyig, hogy mennyi minden van a világon, ami nem az övé, mennyi kedves ember él a földön, aki épp nincs itt, és mennyi jó hely van még, ahol meg ő nincs ott...
Mi lenne, ha néha, csak egy kicsit, újra hinnénk a csodákban? Ha elképzelnénk, hogy ami belegondolva lehetetlennek (vagy nagyon valószínűtlennek) tűnik, egyszer csak valahogy mégis megtörténik? És ha - addig is - nyitott szemmel járnánk, és annak örülnénk, ami épp körülöttünk van, ahelyett, hogy azon szomorkodunk, ami épp nincs...? Előfordulhat, hogy kiderülne, hogy az élet nem csak harc- hanem akár játszótér is lehet? :)
Szóval: "Release you childish mind!"
Engem ma ez tart lendületben. És benneteket? :)
---
Ha tetszett, kattanj rá a Facebookra is! ;)
Hmm.. hmm.. <3
VálaszTörlés